1. rész - Rossz kezdet

- Elegem van a hülye pasikból! - Rontottam be dühösen a nappaliba, ahol Sharon a szokásos helyén feküdt, és szokásosan az ostoba szappanoperáját nézte a tévében. - Az összes szánalmas és idióta. Hogy tudnak együtt élni önmagukkal?! - Folytattam a negatív kritikámat a hímnemű embertársaimról, persze Sharon ugyanncsak szokásosan rám se hederített.

- Miért nem tudnak normális emberként viselkedni, ahogyan mi tesszük?! - Közelebb léptem Sharonhoz, nyomatékosítva dühömet, amire egyáltalán nem óhajt reagálni.

- Ezt mondja egy olyan személy, aki ordítva rohan be a lakásba. - Felelte, miközben szemét a tévéről le sem vette.

- Én legalább nem nézek értelmetlen sorozatokat szerelemről, ami valójában sosem történhet meg. - Még mindig az általánostól eltérő hangerőn beszéltem, bár Sharon csak az "értelmetlen sorozat" szavakra volt képes megmozdulni, és rám figyelni.

- Haibey állj meg! Már megint mi van? - Kérdezte miközben utánam indult, de én hátra se néztem, mivel a dühöm egyenesen a szobám vitt.

- Miért foglalkozol ilyen pancserekkel? Tudod jól, hogy az összes pasid segg! - Válaszolt Sharon a hallgatásomra, miközben még mindig utánam loholt, de én csak előre felé láttam...eddig a mondatig.

- Ó, értem! Mert Haibey Brent csak a pancser seggeket tudja kifogni. Persze, hiszen Haibey Brent a vesztes. - Vágtam neki vissza, s közben a kezemmel kilöktem a szobám ajtaját, hogy gyorsan beiszkoljak előle.

- Tudod jól, hogy nem így értettem. Nem kéne mindent így felfújnod.- Válaszolt Sharon.

- Nem kéne ennyire megvetned engem. Nem tehetek róla, hogy csak a lúzerek akadnak rám. - Magyaráztam neki, miközben a szobám felé haladtam lassan, és becsaptam amgam mögött az ajtót.

- Te nem vagy normális. - Kiabálta még utánam Sharon, amit épp hallottam a becsukódott ajtón át.

A szobámba lépve félredobtam a táskám, és merő önsajnálkozásba kezdtem. A tükör elé álltam, és azon gondolkodtam, hogy miért kapom ezt mindig az élettől? Miért kell ilyen fájdalmasnak lennie a szerelmi életemnek? Miért nem lehetek végre boldog?

Körülbelül 10 percig tartott, amíg a sebeimet nyalogattam, majd egy határozott mozdulattal az ajtó felé indultam, és kimentem a konyhába.

- Gyorsan végeztél, legutóbb fél óráig voltál a szobádba. - Mondta Sharon gúnyosan, egy pillanatig sem nézett rám, ehelyett a levesét nézegette a mikróban.

- Csak fogd be és ülj az asztalhoz! - Vágtam neki vissza, közben én már az asztalhoz ültem, mert minél hamarabb túl akartam esni a lelkizésem, hogy elmondhassam valakinek, mi is történt ma, amitől ennyire dühös lettem.

- Szóval? Mi történt? - Kezdte Sharon nyugodtan a beszélgetést, bár nem tartott sokáig, mivel én nem tudtam megnyugodni.

- Emlékszel arra a srácra, akivel múlt pénteken találkoztunk a buliban? - Kérdeztem.

- Igen. Akivel ma volt randid nem? Feltételezem nem sikerült valami jól. - Válaszolta.

- Jól? Kész katasztrófa volt. Eddigi életem legrosszabb randija, sőt annál is rosszabb. - Csak úgy dőlt belőlem a szó. Képtelen voltam megnyugodni, mert újra és újra összetörik a lelkem, amikor közel kerülök egy fiúhoz, és már elgem volt a pasik hazugságaiból.

- De miért? Nem ment el? - Kérdezte Sharon kíváncsian.

- Óó, dehogynem! Mr. Kihaénnemelhívlakegyrandira ott volt. De még mennyire, hogy ott. - Folytattam a panaszkodást.

- Akkor nem értem. Mit tett, ami ennyire felboszantott? - Kérdezte értetlenül.

- Bementem a kávézóba, ahová megbeszéltük az ebédet. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön kiszúrtam a kis görényt. Ott enyelgett a foglalt asztalunknál egy másik csajjal. A randikon, egy másik csajjal volt. - Mondtam már nevetve az egészen.

- Egy másik csajjal ment el a randira? - Kérdezte Sharon már-már ő is nevetve, de nem mert mosolyogni, nehogy megbántson vele.

- Ki tudja?...Másik csajjal ment el, vagy ott szedte össze...Nem mindegy? A szemem láttára smároltak, amikor velem kellett volna ebédelnie.

- Hogy tehet meg ilyet valaki, egy másim emberrel? Szerinted vannak érzései? - Kérdeztem kétségbeesetten, mert már teljesen elvesztettem a hitem a normális srácok felé.

- Én mondtam, hogy egy segg. - Mondta Sharon, majd nevetésben tört ki, amitől nekem is jobb kedvem lett.

- Szerintem nem kellenne ennyire komolyan venned ezeket a srácokat. Nyílván csak ki akarnak használni, mert gyönyörű vagy és naív. Egy pasi randira hív, te már az esküvőt szervezed. Hagy a francba, tudod, hogy nem ér ennyit. - Sharon szavai mindig vigaszt nyújtanak számomra. Imádom, hogy van nekem, mert mindig jobb kedve tud deríteni, ahogyan most is.

- Azt hiszem ég a kajád. - Mégha nem is szándékosan, de mindig jobban érzem magam, ha beszélek vele.

- A francba! Ez mindjárt kigyullad. - Kiáltotta, miközben az asztaltól felpattanva a mikróhoz sietett.

- Látod? A gondjaimtól még a leves is lángra kap. Nem csoda, ha ilyen idegesen jövök haza. - Viccelődtem vele, közben ő a levesét próbálta megmenteni.

- Ah, Úr Isten! Ez kegyetlenül büdös. - Nyitotta ki a mikró ajtaját. A füst csak úgy ömlött a kis dobozból, és már éreztem, hogy a levesnek annyi.

- A levesnek annyi! - Mondta szomorúan, majd rám nézett, mintha én tehetnék az egészről.  - Ez a te hibád. Egy leves élete szárad a lelkeden. - Szólt gúnyosan, és a mosogatóhoz indult, hogy búcsút vegyen szeretett kajájától.

- Remélem fel fogod tudni dolgozni ezt a tragédiát, mert én biztosan együtt tudok élni ezzel a teherrel. Főleg, hogy most megyek a csapathoz, és kezdődik a táncom. - Felpattantam a székből, és átsiettem a konyhán, közben egy puszit dobtam oda Sharonnak, hogy ismét átsegített egy kritikus 10 percen az életemből.

Már 9 éves korom óta táncolok, azaz pontosan 12 éve. Már most tudom, hogy egész életemben ezzel akarok foglalkozni. Nincs semmi más, ami jobban érdekelne a táncnál. Ez az életem.

- Majd jövök Shar! Nagyon köszönöm a tanácsokat és bocsi a levesedért. - Dobtam oda pár szót Sharonnal, aki már az új levesét majszolgatta, rám se nézett csak bólintott egyet.

Érzem, hogy a rossz kezdés ellenére, ez egy remek napnak ígérkezik.