3. rész - Egy uncsi hétfőből

Mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy szedtem össze magam az ágyról a mobilomért kapva, hogy kiderítsem ki a frász hívogat ilyenkor - s közben az órára pillantottam, mire meglepetten mondtam ki hangosan - Fél kilenckor! Már csak pusztán azért is felvettem volna, hogy megmondja az illetőnek, hogy ilyenkor nem illik, bár még annyira őrűlten késő nincs, de ne hivogasson már.

Gyorsan előkotorásztam a táskám mélyéről a mobilom, és egyből a képernyőre pillantottam, hogy megtudjam kié a szám. Sajnos nem jártam túl sok sikerrel, hiszen "Ismerelen szám"-ot jelzett, amitől még dühösebb lettem. Szinte belenyomódott az ujjlenyomatom a telefonba, amikor megnyomtam a zöld kis telefon formájú négyzetet a kijelzőn, majd erőteljesen beleszóltam.

- Haló? - Szinte már kiáltottam a dühtől, de nem nagyon érdekelt. Biztosan megérdemel a tárcsázó egy alapos fejmosást, amit szerencsétlenségére tőlem fog megkapni.

- Szia! Nick Anderson vagyok. Én Haibey Brentet keresem, kérem mondja, hogy ön az. Nem szívesen zavarnék fel senkit ilyen későn. - Egy. Senkit? Akkor én még is ki a fene vagyok? Kettő: Nick Anderson? Ez most komoly? A vonal másik végén Nick Anderson beszél, és engem hívott? - futottak át a fejemben a gondolatok, mielőtt még válaszolni tudtam volna.

- Öhm... - kezdtem a mondatot - Igen, én...én Haibey vagyok - makogtam, mint egy elsős a suli első napján.

- Remek. Haibey ne haragudjon, hogy ilyen későn telefonáltam, de csak most volt időm felhívni magát.

- Semmi gond. Én még egyáltalán nem aludtam. - Hazudtam neki, hiszen mégsem szúrhatom le a szupersztár Andersont.

- Az lenne a kérdésem, hogy holnap estefele, esetleg ráérne? - Szemeim hatalmas tágultak, a torkomba gombóc költözött, a mellkasom is szorítani kezdett. Még fel sem ocsúdtam a tudatból, hogy Nickel beszélek, de már találkozni akar velem, és azt kérdezi, hogy ráérek-e? Hogy ráérek? Nick rád mindig rád érek, ha világ a feje tetejére áll, akkor is ráérek.

- Holnap? Igen, én azt hiszem, hogy holnap ráérek. - Próbáltam nyugodt maradni, és vagy százszor átpörgettem az agyamon a mondatot, míg végül ki mertem mondani, már amennyi hang kijött a torkomon. És honnan tudja egyáltalán a számom?

- Akkor mit szólna egy találkozóhoz a New Moon étteremben este hétkor? - Kérdezte ismét rámenős és nyugodt hangon.

- Hét? A hét az remek.

- Rendben, akkor viszlát holnap, és mégegyszer elnézést a zavarásért.

- Óó...nem. Nem zavart, én még nem aludtam, és nem is pizsama van rajtam, én...jól van. Viszont hallásra. - Majd gyorsan kinyomtam a telefont. Még nem pizsama van rajtam? Komolyan? Hogy mondhattam ekkora ökörséget? Most biztos halálra röhögi magát rajtam, és mindenkinek elmeséli a szupersztár világában. Talán még a hírekben is benne lesz. Nick, aki az őrült pizsamás csaj áldozata lett. Annyira gáz volt, hogy teljesen lángba borult az arcom, és azon nyomban az ágyba vetettem magam, és a takaró alá bújtam, hogy még véletlenül se lássam meg magam.

Éjjel annyira foglalkoztatott a kérdés, hogy mit akar tőlem Nick, hogy egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, és mint minden reggel, ma is a vekker ébresztett, de egy kicsit balul sült el a dolog. Annyira megijedtem az őrült ébresztő hangjára, hogy lefordultam az ágyról, és egy kisebb szívroham is kerülgetett. Miután lecsaptam az órát, nekifogtam készülődni, hiszen ma dolgozni megyek, és este találkozok Nickel. Mit akarhat tőlem?

Nem tudtam kiverni a fejemből ezt a kérdést. Minen másodpercben megkérdeztem magamtól, hogy miért hívott el engem egy étterembe, és ráadásul este. Kinéztem az ablakon, hogy időjárásnak megfelelő hacukát húzzak magamra, és megkezdjem életem leghosszabb napját. Nyári napsugarak árasztották el a rózsabokrot, és a szobámban is kellemes meleget árasztott. Végre nyár van.

Az esetek 99%-ában körülbelül 20 perc alatt elkészülök, és ez ma sem volt máshogy. Az első állomás a fürdő, ahol fogat és arcot mosok, majd kiválasztom a ruhám, megigazítom a hajam, bár túlzásokba sosem estem, és elpakolok a táskámban. Mivel ez a New Moon étterem, éppen a munkahelyem szomszédjában van, gondolkodtam azon is, hogy rakok be egy váltóruhát, de hamar el is vetettem az ötleten, mert mindenképpen haza akarok jönni elötte, egy fürdőt venni. Mégsem állíthatok oda hétköznapiasan, és őszíntén szólva nem tudok, hogy hogyan legyek nem hétköznapias.

Amikor végeztem elindultam, hogy minél hamarabb túl legyek a hétfő nehezebbik felén, és végre hét óra legyen. Még mindig nem hiszem el, hogy Nick elhívott egy étterembe. Mit akarhat tőlem? És egyáltalán mi ez a találkozó? Randi? Istenem, telejesen görcsbe rándul a gyomrom, ha erre gondolok. Már annyi pasival randiztam, de még sosem fogott el félelem. Igen, félek. Határozottan félek az estétől. Persze majdnem totál lehetetlen, hogy igazi randiról legyen szó, de mi masért akarna elhívni egy étterembe, ami egyébként a szomszédja a munkahelyemnek, egészen veletlenül. Talán ezt is tudta? Direkt ide kérte a találkát, mert tudta, hogy a szomszédban dolgozok? Nem kellett volna ennyit erőlködnie, mert hét előtt kétszer is hazaérek akár gyalog is.

Tegnap Sharon elvitte az autót, ezért ma gyalog kellett bejönnön a városba, amit őszintén nem is bántam. Csak fél óra volt, és most igazán szükségem volt egy kis levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem. Útközben megálltam a kávézóba, hogy egy hatalmas koffeinadagot öntsek magamba, amivel talán túlélem a mai napot.

Lassan, komótosan sétáltam a ruhaüzlet felé, hogy minél kevesebb időt kelljen ott eltöltenem. Nem egy álommelő, főleg nem nekem, de minden pénzre szükségem van, hogy ki tudjam fizetni az albérletet, így rögtön az első ajánlatra igen is mondtam. Mások azt hiszik, hogy apu pici elkényesztetett lánya vagyok, aki mindent megkap, még kérnie sem kell, pedig ez rohadtul nem így van, és sosem volt. Kezdve ott, hogy az apám azt sem tudja, hogy hol vagyok. Minden ami most vagyok, mindent, amit elértem az életben az csak magamnak és anyámnak köszönhetem. Mindig is meg kellett kűzdenem mindenért. Azért mert szőke hajam, és kék szemem, még nem élem vígan a világomat, hiszen itt állok 22 évesen, se pénzem, se normális kapcsolatom, se egy biztos munkahely, ahova szeretek bejárni, se Sharon, aki ha itt lenne, már fenékbe billentett volna, hogy 22 éves létemre ezek a legnagyobb problémáim.. Viszont, ami ennél is nagyobb szívás, az a hétfő. Egy uncsi hétfő egy ruhaüzletbe, ahova alig téved be pár lélek a nap folyamán.

Beérve az üzletbe, kikapcsoltam a riasztót, majd felkapcsoltam a világítást. A pulthoz érve letettem az ébrentartó kávémat, és bekapcsoltam a ventillátort, mivel az idő egyre jobban melegedett az idő múlásával. Mikor minden eladói teendőmmel végeztem, beálltam a pénztár mögé, és készen álltam az első vásárlómra, aki valószínűleg csupán két óta múlva fog megérkezni.

Körülbelül tíz perc telt el, de már akkor éreztem, hogy nem fogom ezt kibírni. Valóbam az örület határát feszegettem. Már két órája nyitva van az üzlet, de az emberek csak elsétálnak a bolt előtt. - Mi a szar van? Kint hagytam a zárva vagyunk táblát? - És azt hiszem bekövetkezett amitől féltem...igen...Totál begolyóztam, mert már magamba beszélek...hangosan. Nem csoda, ha nem mernek bejönni az emberek. A világon a legrosszabb dolog, amikor semmi sem történik, es hétfőn még egyedül is vagyok az uzletben. Ki kell talánom valamit, vagy különben tényleg megőrülök.

Úgy döntöttem zenét hallgatok amíg véletlen erre téved egy árva lélek. És nem is kellett sokat várnom - persze, hiszen végre elfoglaltam magam, nehogy már jó legyen nekem - kb. fél óra múlva megjelent a nap első vásárlója, majd egy következő, és mégegy. Úgy tűnik Isten meghallgatta imáim, és felpezsdíti az unalmas hetfőmet. Később épp egy vásárlónak segítettem, mikor az üzletbe egy ismerős hang csendűlt fel. Rögötn odakaptam a fejem a hang irányába.

- Haibey? Te itt? - Kerdezte meglepve az ismerős hang, amihez akkor már ismerős arc is társult, és csak akkor esett le, hogy ki is lépett be az üzletbe.

- Ryan? Hát te? - Miután ezt a roppant tartalmas, és érdekfeszítő párbeszédet lefolytattuk, rögtön odasiettem hozzá, és egy hatalmas öleléssel köszöntöttem régen nem látott gimis osztálytársam.

- Itt lakok a  városban, vagyis most költöztünk ide a barátnőmmel, de mostmár itt lakunk. És te? Itt dolgozol? Itt is élsz? - Kérdezte érdeklődően, bár eg kicsit meglepett, hogy van barátnője, és hogy már össze is költöztek. Ryan nem az a fajta srác volt, akiért döglöttem a női egyedek. Az egész gimiből csak én barátkoztam vele, mert egy iszonyat jó fej srác, akivel végigbuliztam minden hétvégét.

- Igen. Én is itt élek, bár már több éve. A gimi után egyből ide jöttem, tudod a tánc miatt. Itt volt  a legjobb képzés az országban... - Folytattam a mesémet. Ryan és én annyira elbeszétük az időt, hogy csak akkor vettem észre, hogy már fél órája be kellett volna zárnom, amikor véletlen az órára pillantottam.

- Uhh Ryan, ne haragudj, de nekem muszáj elmennem. Este találkozok valakivel, és még haza akartam menni előtte. - Próbáltam mentegetőzni, mert semmi kedvem nem volt hazamenni, és a találkozó miatt idegeskedni, de muszáj volt elmennem. Sokkal szívesebben lógtam volna még Ryannel, akár egész este.

- Tudod mit? Szombaton ráérsz? - Kezdte az ismerős mondatot, amit tegnap már hallottam egyszer.

- Igen, persze. Szombaton nem dolgozok. - Válaszoltam neki vigyorogva.

- Mit szólsz hozzá, ha összeülnénk páran? Hozok pár havert. Te is hozhatsz csajokat, és elmegyünk együtt bulizni. Mint a régi szép időkben. - Azonnal felcsillant a szemem. Buli? Még szép. A gimi óta nem buliztam egy jót, és a ma este után biztos szükségem lesz rá. Nagyon jó ötletnek tartottam, azonnal beleegyeztem, majd sietve el is köszöntünk egymástól.

Hipp-hopp bezártam az üzletet, és iramos léptekkel indultam hazafele, hogy legyen időm elkészülni. Nagyon jól kel kinéznem, mert Nick nem egy átlagos ember. Őt mindenki ismeri, és én ma találkozni fogok vele, Az étterem előtt elhaladva, ami a mai találkánk helyszíne, közvetlenül a bolt mellett van, ezért hazafele kicsit szemügyre vettem, hogy hova is kell visszatérnem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire izgulok. Már reggel óta görcsben van a gyomrom, nem ettem ma még semmit, csak a hatalmas adag kávé tart még talpon. Nick elég híres, hogy az emberek felismerjék. Talán lezárják az éttermet? Vagy az egész utcát? Rengeteg kérdés forgott a fejemben, és ettől csak még idegesebb lettem.

Az utcába beérve láttam, hogy a felhajtó üres. A kocsi sehol, és ezek szerint Sharon még mindig nincs itthon. Pont amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, persze hogy nincs itthon. Ma sajnos nincs idő az önsajnálatra, ezért azonnal lepakoltam, és a fürőbe mentem egy alapos zuhanyra, és hajmosásra.

Ha egy óráig nem válogattam a ruháim között, hogy melyik lenne a ma estére tökéletes, akkor egy percet sem. A gyomromban lévő egyre erősebben érezhető görcs kicsit megnehezítette a készülődést. Minden felvett ruhámat félredobtam, és már a bőgés határán tartottam. A szoba közepén ültem, a mobillal a kezemben, és azt fontolgattam, hogy rosszullétre hagyatkozva lemondom az estét. Némi gondolkodás után, erőt vettem magamon, és rászántam magam, hogy a legtöbbet fogom kihozni magamból.

Amikor elkészültem, csak álltam a tükör előtt, és azon gondolkodtam, hogy vajon Sharon mit mondana? Idétlen? Gyerekes? Szexi? Túl sok? Túl kevés? Nem éreztem magam se szépnek, se elégedettnek, de már nem érdekelt. Akkor is elmegyek, ha most látom utoljára, legalább elmondhatom, hogy egyszer Nick Andersonnal találkoztam egy étteremben, ami majdnem randi volt.

Az étterem előtt még hezitáltam, hogy bemenjek vagy ne. Körülbelül még 20 percig kint ácsorogtam, és erőt gyűjtöttem. hogy belépjek az ajtón, ahol elvileg Nick már vár. Az órámra pillantottam, ami 7:08-at mutatott, ami szerint már elkéstem. Kicsit megijedtem, hogy mit gondol rólam, ha elkések az ő találkozójáról, ezért minden erőmet összeszedtem, és beléptem az ajtón.