17. rész - Az első napom

Elindultam befelé, hogy megkeressem Alisha Rileyt. Nem is jutottam túl sokáig, miután az első épületbe belépve egy biztonsági őr megállított.

- Segíthetek? – Kérdezte fapofával, amitől rendesen megijedtem, bár ez a dolguk nem? Félelmet kelteni az emberben.

- Igen. Én Alisha Rileyt keresem. – Válaszoltam félénken és mosolyogva, majd reméltem, hogy kedvesen kapok választ.

- Miss Riley a B épületben van. – Válaszolta ismét ugyanolyan semmitmondó arckifejezéssel, én meg el is húztam volna a csíkot, ha tudom melyik a B épület, ehelyett álltam ott értetlenül és feszülten az ajtóban.

- A szemközti épület az. – Mondta ismét egy óvatos mosollyal az arcán, mire én is elvigyorodtam, és a lábaimat kapkodva kisiettem.

Minek ez a sok épület? Egy stúdióban nem énekesek és táncosok vannak? Én nem asszisztensnek jöttem ide, vagyis remélem nem. Ez a hely teljesen olyan, mint egy miniváros. Nem értem, miért csodálkoznak, ha első napomon eltévedek.

Végre megtaláltam a bizonyos B épületet, majd a recepciónál azt is megtudtam, hogy Alisha irodája a másodikon van, a folyosó végén jobbra. Lifttel mentem, hogy hamarabb felérjek, mert már 12:57 volt, a szerencsétlenkedésemmel megint hoztam a formám. Végigszaladtam a folyosón, majd halk erőtlen kopogással jeleztem, hogy megérkeztem.

- Gyere be! – Jött Alisha hangja bentről, mire én ismét egy óvatos mozdulattal lenyomtam a kilincset, és kinyílt az ajtó.

- Haibey. Már vártalak. Gyere ülj le. – Köszöntött Alisha, mire én akár a katona a parancsot teljesítve, elindultam, hogy leüljek az egyik fotelba.

- Szóval. Itt vannak a papírjaid, amiket még nem írtál alá. Ezeket vidd haza, olvasd át, majd ha aláírtad, akkor holnap hozd vissza nekem. – Az olvasd át szónál, majdnem elnevettem magam, de az akaraterőm, már sokszor megmentett.

- Rendben. – Válaszoltam röviden, és átvettem a papírokat, amiket Alisha átnyújtott az asztal felett.

- Akkor mehetünk is. Megmutatom a munkahelyed. – Felpattant a székből, és széles mosollyal az arcán indult el az ajtó felé, ahova én is követtem.

- Tehát ez itt a főbejárat. Minden reggel be kell jelentkezned. Nagyon fontos, mert a nagyfőnök mindig megnézi. Így tudja visszakövetni, hogy ki volt itt, és ki nem. Sose felejtsd el a kártyádat becsekkolni, és amikor hazamész, akkor ki. Ez nagyon-nagyon fontos Haibey. – Már rögtön az első megállónál szívbaj kerülgetett. Mi van, ha egy nap elfelejtem? Ki fognak rúgni? Fel kell írnom valahova.

- És hogyan tudom ezt megtenni? - Kérdeztem halálfélelemmel az arcomon. Próbáltam minden apró részletre rákérdezni, nehogy elfelejtsek valamit.

- Ha odaadtam a kártyádat, akkor megmutatom.

- Az ott a főnök irodája. Oda nem mehetsz be, csak ha ő hív, de ne aggódj, nem mindig rossz hírt közöl veled, ha belépsz oda. - Mondta vigasztalóan az utolsó mondatot, mert látta, hogy kezdek komolyan aggódni a munkám miatt.

- Ez itt az egyes számú stúdió. Itt én, és az öcsém dolgozunk. Enyém az 1A, az övé hátrább az 1B terem a folyosó végén. Minden nap a megbeszélt időben itt találkozunk. Te, én és Maya. Maya a másik táncosom. Már nagyon régóta velem dolgozik, nagyon kedvelem őt. Kicsit nyers a modora, de meg lehet szokni. A külseje is riasztó lehet elsőre, de mondom, nem vészes, ha megismered. – Remek. Remélem utálni fog, csak hogy megkönnyítse a dolgom. Amilyen szerencsés vagyok, biztosan egy Tori utánzat lesz, aki csak azért is minden lépésembe beleköt majd.

- Van külön felvevő stúdiónk, ahol a dalainkat vesszük fel, de ez neked nem fontos, vagy vannak rejtett képességeid is?.

- Nem. Én határozottan nem tudok énekelni. - Mondta mosolyogva.

- Összesen három ilyen stúdiónk van. – Mondta, majd végigsétáltunk a hatalmas folyosón egésen a konyháig.

- Ez itt a konyha, és a pihenő szoba. Itt szoktunk enni, és hülyülni a többiekkel, amint látod, épp ebédidő van. Gyere, bemutatlak pár embernek. – Ez érdekes lesz.

- Srácok, ő itt az új lány, Haibey. Haibey, ők itt Kevin és Jason, ő pedig Maya, akiről meséltem.

- Sziasztok. – Köszöntöttem félénken a többieket, akik mosolyogva visszaköszöntek.

- Ő Nick csaja? – Kérdezte a barna bőrű, feketehajú srác, azt hiszem ő lesz Jason.

- Igen, én vagyok Nick csaja. – Mondtam visszavágóan megnyomva a csaja szót, mire ő elmosolyodott, és nem kaptam további kérdéseket. Alisha rám nézett, majd a karjával intett egyet jelezve, hogy tovább állunk, és folytatjuk a túránkat.

- Az iroda épületeit nem kell ismerned, de egyébként bent van a falon egy kép, és onnan egyszerűen tájékozódsz, mert minden rajta van. Még egy dolgot szeretnék neked megmutatni, a kellékes raktárt. Azt hiszem tetszeni fog. – Mondta izgatottan, majd egy jóval kisebb épület előtt álltunk meg, mint az eddigiek.

– Lépj csak be. – Folytatta, és az ajtó felé mutatott, de hirtelen megcsörrent a mobilja. - Menj nyugodtan, ez fel kell vennem, de mindjárt visszajövök.

Kinyitottam az ajtót és egy igazán csodás világ fogadott bent. A szoba tele volt mindenféle ruhával, és jelmezzel. Minden sarokban ékszerek és kellékek voltak. Olyan volt, mint egy külön kis világ, tényleg hihetetlen mennyi mindent találtunk ebben a kis épületben. Minden sarokba benéztem, és a világ minden kacatját meg lehet itt találni. Annyira jó hely volt, hogy azonnal a szívemhez nőtt, tudtam, hogy ez lesz a kedvenc helyem az egész stúdióban. Már bent voltam egy ideje, de Alisha még mindig telefonált, ezért gondoltam utána indulok, hogy megkeressem őt.

Az ajtó felé tartottam, és már épp ráhelyeztem a kilincsre a kezem, hogy ajtót nyissak, ekkor egy hatalmas lökést éreztem, az ajtó felől, és a következő pillanatban már a földön találtam magam, egy nem várt meglepetéssel.

- Hé, szöszi! Megint te? – Kezdte a srác csodálkozó arccal, bár fogalmam se volt, hogy miről beszél.

- Remek. Megtennéd, hogy leszállsz rólam? – Mondtam idegesen, mert a bámuláson kívül semmi egyéb nem történt, pedig teljesen odapasszírozott a földhöz. Ő rögtön felugrott, majd a kezét nyújtva segítséget akart adni, de én elutasítva felpattantam és az ajtó felé indultam.

- Nem mehetsz ki. – Ugrott elém a srác, és az ajtónak támaszkodva elállta az utam.

- Mi? – Kérdeztem idegesen, mikor megtagadta tőlem a menekülő útvonalat.

- Kint vannak a rajongóim, és nem lenne szerencsés, ha kinyitnád az ajtót. – Állt elő a magyarázattal, ami elég hihetetlen volt, tekintve arra, hogy azt se tudom ki ő, akkor meg nem lehet akkora sztár.

- Már pedig ki fogok menni. – Mondtam határozottan, és a kilincs után nyúltam, hogy ajtót nyissak, de ő megfogta előttem, és nem engedte, hogy hozzáérjek az ajtóhoz.

- Te vagy az a lány, aki múltkor fellöktem. – Mondta, hogy terelje a szót az ajtóról.

- Mi van? – Kérdeztem vissza, és kezdett egyre jobban idegesíteni ez a csávó. Mihamarabb ki akartam innen jutni. Aztán eszembe jutott az a délután, mikor Nickhez indultam, és a sarkon tényleg fellökött valaki, bár az arcára nem nagyon emlékeztem, olyan hirtelen történt az egész. – Ó, már emlékszek. Ez egy köszönési forma nálad? – Kérdeztem vissza gúnyosan, remélve, hogy megsértődik, és kisétál a kettőnknek túl kicsinek bizonyult szobából.

- Talán nem véletlen löktelek fel. – Válaszolta ismét flegmán, mire én elképedtem álltam előtte, mert egyetlen szavát sem akartam elhinni.

- Na jó, nekem erre nincs időm. Engedj ki. – Löktem el az ajtótól a táskámmal, és egy gyors mozdulattal kinyitottam azt. – Hű-ha. Ez mind a te rajongód? – Kérdeztem csodálkozva, mikor ránéztem láttam milyen ijedt fejet vág, de mikor kinézett az udvarra, minden kifejezés eltűnt az arcáról.

- Ha-ha. Te nagyon vicces lánynak hiszed magad. – Válaszolta cinikusan, majd ellépett az ajtótól, így ki tudtam szabadulni. El se tudom képzelni, ki ez a fazon, és miért ennyire bunkó velem. Nagyon remélem, hogy csak egy segítő, akinek agyára ment a munka, mert hosszú távon biztosan nem fogom tudni elviselni.

Gyors átfutottam az irodákhoz, ahol Alisha még mindig telefonált, de átnyújtotta a kulcsokat, és a belépőkártyámat. Miután átvettem a cuccokat, egyből haza indultam, ezért kikaptam a mobilom, hogy felhívjam a fuvarost. Hívtam volna, ha meg lett volna a telóm, de sehol sem találtam. Még a víz is levert, mikor átfutott az agyamon, hogy talán a kellékes szobában hagytam, mikor az az idióta nekem jött. Biztos kiesett a zsebemből.

Sietve visszarohantam, és csak imádkozni tudtam, hogy ne találjam ott azt az idegesítő alakot. Óvatosan nyomtam le a kilincset, nehogy megint megtörténjen az előző eset, és beléptem az ajtón. Körülnéztem, minden egyes lyukba benéztem, de sehol sem találtam.

- Ezt keresed? – Szólalt meg egy hang a hátam mögött. Megfordultam, és ő állt ott, a mobilomat lengetve a kezébe.

- Add vissza! – Léptem hozzá közelebb a telefonom után nyúlva, de ő elhúzta a kezét, hogy ne érjem el.

- Előbb mondd meg a neved. – Mondta a srác vigyorogva, bár én egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet, sőt egyre idegesebb lettem, és valószínűtlennek tartottam, hogy valaha is eláruljam, hogy hogy hívnak.

- Ha nem adod oda, akkor megérzed mit rejt egy női táska. – Mondtam, és ismét egy gyors mozdulat mentett meg, mert sikerült kikapnom a kezéből a telefonom, és azon nyomban kifutottam az ajtón. Visszanéztem, és ő ott állt az ajtóban csalódott képet vágva, mire én csak hangosan nevettem. Ezután hazaindultam, és meg sem álltam a házamig.