3. rész
A következdő nap virradóra, vacsora meghívást kapott. Érdekelte milyenek lehetnek Selrond király gyermekei és maga a királynő. Amint elhagyta a szobáját, egy fiatal tünde férfi jött vele szemben:
– Te bizonyára Imayra vagy, ha nem tévedek.
– Nem tévedsz. Benned kit tisztelhetek?
– A király fia vagyok, Karel herceg. Üdvözöllek a királyságban!
– Üdv neked is.
– Ismered a járást? Netán te is vacsorázni indultál?
– Igen, jómagam is odatartok.
– Ha nem vagyok túlságosan tolakodó, velem tartanál?
– Természetesen. Egyedül nem biztos, hogy odataláltam volna.
Imayra igencsak meglepődött, amikor a családi asztalnál csupán a királyt látta. Nem értette miért. A kézfejére csókot lehelt, s hellyel kínálta. A továbbiakban a figyelme a fiára terelődött:
– Üdvözöllek fiam, mi hír a királyságon kívül?
– Nem láttunk ellenséges erőket a közeli falvak környékén – válaszolta Karel herceg.
A nő ülve hallgatta végig, az apa és a fia részletes beszélgetését.
– Látom, megismerkedtél vendégünkkel, Imayrával.
– Igen, idejövet volt hozzá szerencsém. Szemrevaló teremtés, ha mondhatok ilyet.
A király nevetett. Imayra kissé zavarban érezte magát.
– Bocsánat – vette észre magát az ifjú.
– Ne kérj bocsánatot egy hölgytől, ha dicséretnek szántad – tanácsolta a fiának Selrond, s folytatta:
– Szegény fiúnak még nem volt lehetősége nemes hölgyekkel találkoznia. De majd erre is sort kerítünk.
– Esküvő lesz? – kíváncsiskodott Imayra.
– Apám nagyon erőlteti... – jegyezte meg halkan a herceg.
Imayrában sötét emlékek törtek fel:
– Az én férjhez menésemet is erőltették. Nem egy kellemes emlék…
Selrond csendre intette fiát, s le se vette a tekintetét az elszomorodott nőről:
– Már vége van, bármi is volt.
Imayra a sötét múlt árnyékából, hirtelen visszatért a jelenbe:
– Igen, így van.
A vacsora után Karel herceg magukra hagyta őket. A király kihasználta e alkalmat, hogy beavassa a nőt, a nagy titokba:
– Bizonyára feltűnt, hogy a családi vacsorát ilyen szűk körben tartottuk – tért máris a lényegre Selrond. Imayra fejében, megfordult egy és más, de nem akart mindjárt a legrosszabbra gondolni. Selrond folytatta:
– A feleségem hosszú évekkel ezelőtt halt meg. Csak egy gyermekünk született. A családunk idősebb tagjai sem élnek már. Nem tagadás, harcban estek el.
Imayra ekkor döbbent rá, mennyi közös élmény, érzés kering e helyben és az itt lakókban. E királyság majdnem úgy végezte, ahogy az ő népe.
– Netán felkavartalak érzelmileg? – kérdezte megbánóan a király.
– Csak átérzem a gyászt.
– Tudom ki vagy. Emlékszem rád – fürkészte a nő szemeit.
– Én is emlékszem rád.
Selrond felállt, s a nőhöz közeledett. Imayra nem értette, mi következik ezután. Ezért ő is felállt, s várta mit lép a király.
– Akkor és ott megölhettél volna. Az erőd és az okod meg volt rá, hisz újra idegen kézre kerültél. Miért nem tetted?
– Erre nem tudom a választ. Talán ösztönösen cselekedtem. Amire emlékszem: az otthonom, ahogy akkor a saját szememmel láttam... Megrémített a látvány – emlékezett vissza a nő. Selrond megkönnyebbült:
– Már azt hittem gyűlölsz valamiért.
– Akkoriban még nem beszéltem a tündék nyelvét, csupán az elhangzott névből következtettem.
– Zangulus – mondta ki a nevet annyi idő után ismét, a király.
Későre járt. Az őrség lesben állt. A királyság lakói lassan, mind aludni tértek. Selrond és Imayra a fák lombjai alatt sétáltak, s tovább beszélgettek.
– Van már kilátásban valami hasznos elfoglaltság? – érdeklődött a tünde király.
– Karel herceg milyen tevékenységet űz?
– Leyrával járják a környéket, egy felderítő sereggel. Sajnos a veszteségeink után, ezt megkövetelik.
– Rólam is nagyon sokat tudsz. Nagyon informált vagy – ismerte el a vendég.
– Vannak kapcsolataim. Jobban szeretek mindenről tudni, mint semmiről. Ahol támadás következik be, abból máris konzekvenciát vonok le. Olyankor várhatóan, a népem is veszélybe kerül. Fogalmam sincs Haldor beszélt-e rólam és az itteni életről…
Imayra rázta a fejét:
– Egyáltalán nem. Alig beszélgettünk. Talán ez is az oka annak, hogy idehozott. Szerinte itt hasznosabb vagyok.
– Evvel egyetértek. Lehet ismerős volt a táj idefelé jövet, az otthonod elég közel van. Mindössze délen egy kisebb erdő határolja.
Imayra örült e hírnek. Szívesen csatlakozna Karelhez és Leyrához, csak hogy újra láthassa.
A király tovább mesélt:
– Nem akarlak elkeseríteni, de a háború után az ellenséges erőkből, sokan elmenekültek. Hagytunk ott Haldorral katonákat. Úgy hétszáz évvel ezelőtt, sikerült újra kovácsolódniuk s visszaszerezték a kastélyt. Azóta sokszor támadnak: kifosztják a kisebb falvakat. Hozzánk is betörtek egyszer. Nagy volt a pusztítás, sok veszteség ért minket – sóhajtotta. Pár pillanatra elcsendesedett, majd így folytatta:
– A feleségem is ekkor halt meg. Csoda, hogy a fiam túlélte. Elrejtette előlük, így menekült meg. Kegyetlenek, mindig tudják, hol okozzák a legnagyobb fájdalmat. Hol érhet másokat a legnagyobb veszteség. Sajnos akkor nem voltam itthon… máshol harcoltam.
Selrond király jobban megnyílt, mint azt ahogy a nő hitte volna. Ami persze kölcsönös volt:
– Engem akaratom ellenére akartak férjhez adni, egy olyan férfihoz, akit nem szerettem. Már az első pillanattól kezdve, fenyegetve éreztem magam a közelében. A megérzéseimben nem csalódtam, láthattad meddig fajult.
Selrond elcsodálkozott:
– Mindig is rejtély volt számunkra, mi lehetett az oka, hogy egy bölcs varázslónak, gonosz és sötét erőkhöz kellett folyamodnia.
Imayra kimondta a választ:
– A nem viszonzott szerelem. Emiatt ellenzek minden frigyet, ami nem szerelemből fakad.
Lassan elindultak szobáik felé. Az éj leple alatt szótlanul haladtak egymás mellett. Egyiküknek se volt már mondanivalója a másiknak. Elég későre járt, alig pár óra múlva virradt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT![[DodaSims] - A simek világában minden lehetséges!](/portal/dodasims/image/logo_1681825087.jpg "[DodaSims] - A simek világában minden lehetséges!"){kind=logo}
